Erdős Sándor - A töklámpások éjszakája

Erdős Sándor

A Töklámpások Éjszakája

A falu neve Csendespuszta volt, de az utóbbi időben valahogy semmi sem volt már csendes. Október végére a köd olyan sűrűn ült meg a házak között, mintha valami élő, tapadós dolog mászna a földre, és a kút vizének íze is megváltozott — fémes lett, mint a vér.

A templom harangja sem szólt már egy hete. A harangozó, öreg Borcsa néni, azóta nem jött elő a házából, mióta azt suttogták, hogy az éjszaka a temető felől hallatszott egy különös, szaggatott nevetés. A gyerekek persze megpróbálták utánozni, de a nevetésük valahogy mindig hamisnak hangzott — mert amit akkor éjjel hallani lehetett, az nem emberi torokból jött.

A faluban ekkoriban minden háznál volt tök. A föld idén különösen jó termést hozott: a tökök nagyra nőttek, mint a malomkő, és olyan narancsszínben ragyogtak, hogy a szemet szinte fájdította. A népek büszkék is voltak rájuk, amíg az első nem kezdett el nőni... újra.

A jegyző, Lestyán úr mondta el a kocsmában, hogy a tökök egyik reggelre nagyobbak lettek, mint előző este.

— Olyan, mintha lélegeznének — mondta reszkető kézzel, miközben a pálinkás poharát szorongatta. — Éjjel hallani, ahogy roppannak, nyúlnak. Mintha belülről valami feszítené őket.

Senki nem hitte el, míg a Kádárék udvarán lévő tök el nem pukkant, mint egy túlfújt lufi. De nem magától: belülről tört ki. És amit látni lehetett… az nem volt magyarázható.

A húsából fekete, fonnyadt magok peregtek ki, de közöttük ott volt valami más is — egy apró, véres emberi ujjacska.

Aztán jött az éjszaka, amire később csak úgy emlékeztek: a Töklámpások Éjszakája.

Bori, a pék lánya, épp hazafelé tartott két testvérével a főutcán, mikor meglátták az elsőt.

A templomkert sarkán ült. Egy tök volt, legalább egy méter átmérőjű, és az oldalán szabályosan bevágott háromszög szemek égtek narancssárga lánggal.

— Ki csinálta ezt? — kérdezte Bori, de a hangja elhalt a ködben.

A tök mosolygott. Nem faragott mosollyal, hanem mozgóval. Az egyik szemében valami zöld füst kavargott, és egy pillanat alatt sötétségbe borult az utca, csak a tök arca világított.

Aztán felállt.

A gyökerei, amik eddig a földben voltak, mint fekete, csontos lábak, nyúltak ki alóla, és a tök megindult.

A gyerekek sikítva futottak, Bori a két testvérét maga után húzva, de a macskaköves út szűk volt, és minden ház előtt újabb tök gyulladt ki. A lángjuk nem melegített — épp ellenkezőleg: ahol elhaladtak, dér lepte be a falakat.

A toronyból ekkor egy utolsó, fémes kongás hallatszott. A harang önmagától szólalt meg.

A falu közepén, a kocsma előtt már tucatnyi ember gyűlt össze. Lestyán jegyző, a pap, a kocsmáros és pár bátor férfi. Fáklyákat hoztak, meg kaszákat.

— Csak gyerekcsíny — mondta a pap, bár a hangja megingott. — Csak gyerekek faragták, és valami bűzös gázt gyújtottak meg.

Ekkor jött elő az első. Egy tök, akkora, mint egy ló. Kétkarú, vaskos indákkal lépkedett, a szája mozgott, és füstös, rothadó lehelet áradt belőle.

— Égessétek el! — üvöltötte Lestyán, és a férfiak rátámadtak.

A tűz nem ártott neki. Csak világosabbá tette a vigyorát. Az indák kicsaptak, és mire a lángok elhaltak, már csak két férfi állt a téren. A többieket a föld alá rántották.

A pap keresztet vetett.

— Krisztus nevében…

A tök ekkor szólt. Mély, recsegő hangon, mint amikor egy kút mélyén szólal meg valami ősi.

— Krisztus már nem jár erre.

Bori a gyerekekkel a malom felé futott. A köd már sűrűbb volt, mint a füst, és minden házban lángoló arcok néztek ki az ablakból — a tököké. A falusiak, akik próbáltak elbújni, eltűntek. Csak halk, szörcsögő hangok maradtak utánuk.

A malomnál végül elestek. A fiú, Dani, sírni kezdett, de Bori eltakarta a szemét.

A tökök közeledtek, egyre több, egyre nagyobb. Az egyik, a legnagyobb, akkora volt, mint a templomtorony. A szája belsejében láng helyett valami mozgott — mintha emberek árnyai táncolnának a belsejében.

Ekkor Bori meglátta a padláson az apja régi lámpását, amivel hajdanán a liszttárolóban dolgozott. Benzines lámpa volt, és még működött. Megragadta, és a lángot a legnagyobb tök felé hajította.

Egy pillanatig azt hitte, vége mindennek — hogy a tűz elpusztítja őket.

De a tök nem égett. Csak felrobbant.

Narancsszínű húscafatok repültek szerteszét, és ahol a darabok földet értek, apró magok kezdtek kicsírázni.

Az indák nőttek, tekeredtek, és a földből újabb tökök bújtak elő.

Reggelre Csendespuszta eltűnt a térképről.

A környező falvak lakói azt mesélték, hogy hajnalban a helyén csak egy hatalmas, fekete mező maradt, ahol a föld szaga égett, és a szél tökvirág illatát hozta.

Évek múltán néha még hallani lehetett, hogy valaki a ködben gyereknevetést hall — de aki utánament, soha nem jött vissza.

És ha valaki arrafelé járt halottak napján, és a dombtetőről lenézett a völgybe, azt mondta: valami halvány, narancssárga fény dereng a föld alól.

Mint egy lámpás.

Mint egy arc.

Mint egy mosoly, ami soha nem alszik ki.