Erdős Sándor A lélekkufár I. - A Keretkereskedő

Erdős Sándor

A lélekkufár

A Keretkereskedő

A viharos hajnal halovány derengése alig hatolt át a romos kunyhó falain, amelyet a lápvidék mocsaras lehelete ölelt körül. Bent, a fojtott félhomályban, ahol csak néhány elszenesedett gyertya pislákolt, Moergan, az oszladozó halott, lassan felemelte fonnyadt arcát az asztal fölé görnyedve.

Csupaszon meredező bordáin át recsegve mozdult a mellkas, amikor a lélegzet színlelésével próbálta elindítani a napját — bár rég nem volt már benne levegő, mely kifuthatott volna a szétmálló bordaközi rések között. De Moergannek nem is lélegzetre volt szüksége, hanem hangokra, melyek a keretekből szóltak hozzá minden pirkadatkor.

A kunyhó falain függő négy ovális és négyszögletes portré mindegyike sápadt árnyalatú homályba burkolta egy-egy egykor élt lélek maradványát. A jobb oldali kislány a fonott hajával úgy mosolygott a semmibe, mintha titkot tudna, amit a világ elől elrejtett — s olykor valóban el is mondta Moergannek. A fölötte lógó nő üveges szeme mereven bámult a beszáradt vérfoltot idéző ruhájából, míg balra egy másik arc torzult bele a fények játékába, időnként mintha suttogni kezdene. A földre támasztott keretben pedig a gyermekből lett koponyaszerű lény tátott száján át halk, száraz szél susogott, valahányszor Moergan elhaladt előtte.

Ezek a képek nem csupán díszítmények voltak. Keretbe zárt lelkek.

Moergan portékái.

Ő pedig a világ legutolsó kereskedője, aki nem tárgyakat adott el, hanem sorsokat.

A mai napon különösen sok tennivaló várt rá — a fojtogató köd árulkodott róla, hogy újabb kósza lélek közelít. A levegőt megtöltötte valami nyálkás izgalom. Moergan felállt, csontjai koccanva adtak hangot, ahogy palástja alól előbújt a hosszú, csontos kar.

Az asztalon egy vörösre mázolt viaszkéz meredt felé, amely éppoly mozdulatlan volt, mint a többi hátrahagyott áldozat emlékei. Moergan lassan végighúzta rajta ujjait, mire a viaszkéz ujjai mintha egy pillanatra összerándultak volna — apró jel, hogy az előző estét még nem felejtette el a kripta mélye.

A kunyhó ajtaja ekkor nyikorogva kinyílt.

Nem a szél volt.

Soha nem a szél.

Belépett egy férfi, fekete utazóköpenyben, arcán a kíváncsiság és félelem keverékével.

— Én… azt mondták a faluban, hogy önnél… különös portrék… vásárolhatók — kezdte remegő hangon.

Moergan ajka nélküli koponyaszája mosolyt formált.

— Mindennek van ára, ami a keretbe kerül — felelte. — És minden keret visszatekint.

A férfi tétován odalépett a képekhez. A kislány mosolya mélyebbre torzult, mintha magához akarná édesgetni. A koponyás gyermek fotója pedig megremegett a keret belsejében, mint akit új vendég szaga csalogat.

— Mit… mit kell tennem, hogy… birtokolhassam egyiket? — kérdezte a férfi.

Moergan a polchoz lépett, ahol üvegek százai sorakoztak, bennük árnyalatnyi fények — régen elragadott lelkek foszlányai.

— Csak egy apró csere — mondta. — Egy emlék, amelyhez ragaszkodik. Valami, amitől fáj megválni. Cserébe a keret… magához idomul.

A férfi bólintott, mintha már késő lenne visszakozni.

— Legyen.

— Egy nevet mondjon — susogta Moergan. — Egyetlen nevet, akit sosem akart elfelejteni.

A férfi szeme megtelt könnyel. Suttogva ejtette ki a nevet, mely talán egy gyermekkori szerelemé, talán egy elveszett rokoné volt — Moergan nem értette a földi kötelékeket, csak a súlyukat mérte fel.

Az egyik keret hirtelen mélyen kongó hangot adott, mintha belülről csapnák meg. Fekete por szivárgott a szélein. A portré lassan elhalványult, majd átváltozott: a férfi arca jelent meg benne, groteszk, kissé torz formában, mintha a lélek rosszul simulna a halotti üveg mögé.

— Most már az öné — mondta Moergan, és a torz mosoly visszakúszott a csontokra.

— De… mi lesz velem? — kérdezte a férfi, amikor meglátta saját rémisztő mását.

Moergan felemelte csontos kezét, és a férfi mögötti árnyék lassan kettévált.

— A test megmarad. A lélek… helyet cserél. A keretnek mindig új lakó kell.

A férfi sikoltása még megkezdődött, de nem ért véget. A hang beleszorult a levegőbe, mintha a kunyhó fala nyelte volna el, ahogy a férfi alakja megingott — teste ott maradt, üres kagylóként, míg a portréban az új, torz lélek lassan elhelyezkedett.

Moergan elégedetten fordult vissza az asztalhoz.

A nap még fel sem kelt igazán, és máris új árut szerzett.

A keretek halk morajlása körülölelte. Mindegyik más hangon suttogott, egyre többen lettek, egyre éhesebbek.

Moergan pedig tudta:

a mai nap még hosszú.

És a világon mindig akad egy újabb lélek,

aki nem érti, hogy vannak keretek, amelyekben nem a kép, hanem a néző veszik el.